Néha a másnaposság jó. Nem fáj fej, nem kínoz gyomor, és a világ dolgai mosolyogtatók. Ha még dolgozni sem kell menni (legfeljebb egy tét nélküli megbeszélésre), és előtte az eső is esett, akkor minden olyan tökéletes. Mint ma.
Zéró tolerancia a szemetelőkkel szemben, a dohányzókkal szemben, az erőszakkal szemben, a korrupcióval szemben, stb. – mind nagyon helyénvaló (lenne). Na de zéró tolerancia, mint a magyar emberek többsége működésének alapvető mozgatórugója… Miért?
Ma reggel is, mint legtöbbször, ha jó idő van, biciklivel mentem dolgozni. Mivel a Margit-hídon át a villamos sínek felújítása miatt csak buszok közlekednek, jelentősen megnőtt a járdák gyalogosforgalma – különösen a buszmegállóknál. Itt mindig nagyon óvatos vagyok, tiszeletben tartom a gyalogosok elsőbbségét, mert tudom, hogy nem kerékpárútról van szó. Bácsi ma reggel nem bírta szó nélkül: – Ez itt nem biciklipálya. Egy lépéssel sem kellett arrébb mennie, én alkalmazkodtam hozzá, mert ez számomra így volt természetes, mégis ideges lett tőlem és a biciklimtől, és ezzel engem is felbosszantott. Nem értem ezeket az embereket, akik bele sem gondolnak, hogy mennyivel jobban érezhetnék magukat, és tovább élhetnének (bár ezért kár volna), ha nem egy szűk csövön keresztül pislonának a világra.
Ezek az emberek (de persze nem csak ők) sétálnak ráérősen a bicikliúton (tetszik tudni, hoszzú sárga csík, meg nagy sárga bicikli a járdára festve), és ha az autóba ülnek, akkor senkit nem engednek be maguk elé, nyomják a dudát, ha nem mész elég gyorsan, és ott rohadjál meg a járda szélén, ha át akarsz menni a túloldalra. Ők nem tudhatják, milyen jó érzés egy köszönetül kapott intés, bólintás, kettősindex, vagy köszönet képpen inteni, bólintani, kettősindexelni, mert azért szerencsére még van kinek. Ülnek autóban a kormány mögött oyanok is, akik még akkor is elengednek, ha kényelmesen átmehettek volna előttem, mint például ma reggel is – intettem neki, és jól esett (szerintem neki is).
Őszintén remélem, hogy a minden és mindenki iránt zéró toleranciával rendelkező emberek, evolúciós zsákutcának bizonyulnak, és mielőbb kipusztulnak.
Észrevettem, lefényképeztem, és egy pillanat múlva már fel is szívódott…
A terasz lambériázása volt a hétvégi programom, és jelentem, iszonyatosan elfáradtam. Na de esténként annál jobban esett a hideg sör a fórró vízzel teli kádban.
Március 5-én még hó borította kopasz ágaikat…
A végeredmény soha nem tetszik, de néha iszonyatosan jó letolni, aztán élvezni a kényelmet, meg a szelet… Lányok, fiúk próbáljátok ki – mert idézve Karányonyi Gábor barátom egyik nagyszerű költeményét:
„Lompos hajjal az élet gyötrelem
Fejem tükrös felülettel kedvelem”
A következőkben ismertetett saláta eredeti nevét sajnos nem tudom, ezért elneveztem nacionalistának, mert ez a szó mostanában olyan felkapott (ezért is juthatott elsőként eszembe). Ennek a salátának az összes „bűne”, hogy összetevőik a fényt nemzeti színeink spektrumában verik vissza – egyébként fantasztikusan finom.
Összetevők: paradicsom, mozzarella sajt, póréhagyma, olívaolaj, olívabogyó, bazsalikom, só. Mennyiségeket szándékosan nem írtam, mert csakis ízlés, étvágy és politikai szimpátia (a baloldali érzelműek rakhatnak bele több paradicsomot) kérdése. A képen látható nyersanyag szeletelése, rétegezése, olajozása és fűszerezése után esetemben két vacsorára elegendő (ha nagyon éhes vagyok). Bazsalikom helyett oregánóval is kitűnő (legutóbb éppen négy órája kóstoltam). Fogyasztható kenyérrel, vagy főételek mellé, és a hagyma vagy az olívabogyó kifelejtése (esetleg szándékos mellőzése) esetén is jelentős marad az ízélvezeti értéke (nem csak mondom, teszteltem már minden említett variációt). A következő képeken láthatók az elkészítési fázisok. Jó étvágyat kívánok!
Az előző hétvégén Gábor barátommal megnéztük a Monty Python Repülő Cirkuszának 17. és 18. részét. Utóbbiban látható a Bizonyos Dolgokat Más Dolgok Tetejére Rakó Királyi Társaság. Zseniális ez a jelenet (is), melyben az elnök, Graham Chapman komoly problémaként említi, hogy vannak a társaságban, akik még nem raktak egyetlen dolgot sem egy másik tetejére. Abszolút aktuális most is, 36 évvel a jelenet elkészülte után (hiszen az emberi hülyeség mindig aktuális). Gábor barátommal egy kicsit aktualizáltuk: Dolgokat A Semmi Tetejére Rakók. Mint például politikusaink a választási kampányban. Beszélnek komoly arccal, összehúzott szemöldökkel (mint Graham Chapman a jelenetben), és hiányzik a mondanivalójuk alapja.
Aztán Cutler (John Cleese), a Staffordshire-i részleg küldötte feláll, és azt mondja, azért nem raktak egyetlen dolgot sem egy másik tetejére, mert szerintük ez az egész hülyeség. A Társaság elnöke ezt villámgyorsan belátja és feloszlatják magukat. Ezen a ponton már nem tudok párhozamot vonni a mai magyar politikai élettel, de nem is baj, mert a politikából ennyi itt éppen elég.
Később a jelenetben észre veszik, hogy körül vannak véve filmmel. (Bizony filmre vették – szerencsére.) Mi pedig tegnapelőtt elmentünk moziba (ez volt az átvezetés), és megnéztünk egy semmitmondó filmet (kapcsolódva az előzőekhez), és a Kedvesemtől kaptam egy Toma italt (ez a Pepsi Cappy-je). A cimkéje tele volt gyümölcsökkel, de az italba már alig jutott belőlük. Narancsból volt benne a legtöbb, mintegy 3,5 %, és az összes többi (3 vagy 4 féle) gyümölcsből 0,3 illetve 0,4 %-nyi mennyiség került belecsepegtetésre. Vettem a fáradtságot, és kiszámoltam, hogy a 0,4 % a fél literes palackban 2 ml-nek felel meg. Vagyis képzeljünk el kettő darab 1 mm élhosszúságú kockát teletöltve szőlőlével. Ennyi volt belőle a flakonban. Az ízét nem lehet érezni, ez teljesen egyértelmű (ebből a szempontból akár lóhugy is lehetne), na de akkor minek van benne? Azért, hogy szerepelhessenek szőlőszemek a cimkén? A márketingesek is tudnak dolgokat rakosgatni a semmi tetejére…
Ha esetleg politikamentes tévéműsorban szeretnéd látni, ahogyan pakolják a dolgokat a semmi tetejére, ajánlom a TV2 Áll az alku című műsorát. A tévések is tudnak ám…
Most hirtelen ennyi jutott eszembe Monty Python-ék kapcsán, de valószínűleg még hosszan sorolhatnám, mert baromi kevés az értékes, valós tartalom, de már rengeteg dolog van a semmi tetején…
Az év 100. napján ez a 100. bejegyzésem. Mikor elkezdtem írni ezt a blogot, kicsit féltem, hogy nem lesz majd témám. Aztán kiderült, hogy sokkal inkább az időm kevés az írására, legalábbis a csekélyke szabadidőmből erre (szívesen) fordítható. Hatalmas csapda ez az internet. Állandóan felbukkannak benne újabb és újabb érdekes blogok, írások, és az ember hajlamos azt hinni, hogy lemarad valami fontosról, ha ezeket nem olvassa rendszeresen. Sőt, mint blogger hajlamos azt hinni, hogy kiheverhetetlen csalódást okoz az olvasóknak, ha nem ír elég gyakran és elég jókat. De elég egyszer elmenni nyaralni két hétre, és kiderül, hogy hülyeség az egész, cseppet sem hiányzik a számítógép, és az elmaradt információk. Vagy nem is kell elmenni, elég csak elgondolkodni ezen…
Közhelyes mondások jutnak eszembe, melyek szerint mindenkinek arra van ideje, amire akarja; és minél többet tudsz, annál butábbnak érzed magad. Közhelyesek, de nagy igazságok. Egyetlen dolog számít: hogy jól érezd magad. Ha ez attól van, hogy egész nap az internetet túrod, úgy is jó, a lényeg, hogy a végén ne legyen hiányérzeted. Mindenesetre én itt most befejezem az írást, mert sok egyéb fontos dolog van az életben.
De csak egy percre, mert valami nem hagy nyugodni, és a hangok a fejemben azt mondják, hogy írnod kell ezt a blogot, mert ha nem teszed, akkor nagyon sok embernek okozol hatalmas csalódást, de legfőképpen halmagadnak, hiszen jól tudod, leginkább neki csinálod :)
Április első napján ismét Szentendrén jártunk…
