A héten többször elhangzott felém a kérdés: izgulsz? Mindannyiszor határozott és őszinte nemmel feleltem. Szombaton reggel már nem volt ennyire egyértelmű, és a délután közeledtével egyre kevésbé. Persze nem olyan volt ez, mint a fogorvos előtt, de azért határozottan jól esett a kaposújlaki repülőtérre érve Marika néni műanyag poharából védőitalként egy unicum.
Az egész úgy kezdődött, hogy Ancsa ejtőernyős, táncos és most már sajnos csak volt kollégám megtervezte, én pedig lekódoltam a Kapos DropZone honlapját. Tegnap kaptam meg a fizetségem: egy tandemugrást.
Olyan egyszerűnek tűnt, amit a repülőgép felé haladva Szőlő (aki magára akasztott) magyarázott: mielőtt kiugrunk, zárd össze a lábaidat, a kezeiddel pedig kapaszkodj a mellednél levő hevederekbe. Miután kiugrottunk, homoríts, és tedd szét a kezed-lábad, aztán mielőtt földet érünk, húzd föl a lábadat. Ez utóbbit sikerült hibátlanul teljesítenem.
Mikor kiugrottunk, az agyam reszetelt, és csak földetérés után indult újra rendeltetésszerűen. Szóval kicsit sok volt az élmény arra a pár percre, a kezeim a hevederekhez ragadtak, és azt is csak utólag fogtam föl, hogy egy bukfenccel (amit gondolom, az ernyősök nem így hívnak) indultunk, és láttam az utánunk ugró Ancsát felém zuhanni (azt pedig, hogy ő a hajamat birizgálta, csak elhiszem neki, de ezt utólag sem sikerült rekonstruálnom). A szabadesés élményét kicsit zavarta, hogy amikor a fejemet felemelve a velünk összekapcsolódó emberkékre próbáltam figyelni, úgy éreztem, hogy leviszi a 180 km/órás légáramlat a szemüvegem, ezért folyton lefelé kellett fordulnom. Aztán következett egy hatalmas rántás, a körülöttünk levők eltűntek, már nem kellett figyelni a szemüvegre, lassan ereszkedtünk lefelé. Mindezt három kedves lány három kamerával rögzítette, úgyhogy remélem, lesz még módom elemezgetni.
A negyedik, a számomra legkedvesebb, talajközelből készített felvételeket, ezek láthatók ezen az oldalon. Ő volt, aki landolás után papírzsebkendővel kínált, hogy legyen mivel letörölni a menetszél és a tapasztalatlanág nyomaiként képemre rakódott nyálréteget. Aztán én is fotóztam még néhányat fekete fehér filmre – tetszett a hely hangulata –, majd elbúcsúztunk, és Zamárdi felé vettük az irányt, ahol célunk a MAURO Ristorante Pizzeria Gelateria volt. Itt most jártam másodszor, akkor is sorba kellett állni a bejutáshoz, és most is. De akkor is megérte, és most is. A pincérek szaladva közlekedenek, mégis kedvesek, és az ételek is finomak. Tenger gyümölcsei pizzát ettem (lehet, hogy repülőhal is volt rajta), a Kriszta pedig megkérdezte, hogy min mosolygok? Én nem is tudtam, hogy mosolygok, de nem lepődtem meg rajta. Az ugrásra gondoltam – feleltem.
Köszönöm az élményt minden közreműködőnek!
