HALDESIGN

« előzmény

Kellemeset, szépet, szeretetteljeset, rokonokkal bővelkedőt, finom ételekkel telit, viszkiset (vagy amilyet szeretnél)! Kívánok!

folytatás »

Tegnap lefekvés előtt kinézem az ablakon, és ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy megörökítsem, amit látok. Erős szél fújt, gyönyörű tiszta volt a levegő, messzire el lehetett látni, és sebesen rohantak a felhők délnek – éjfélkor.

A fenti felhők az utolsók, néhány perc múlva teljesen kitisztult az ég. (A képek színeit Photoshop-pal manipuláltam.)

Egy Praktica BX20-as volt az első a 18. szülinapomra 1992 nyarán, a szüleimtől. Aztán olvastam a Nikonról, és lenyűgözött, hogy van egy olyan gyártó, akinek a legelső, 1959-ben gyártott F-bajonettes optikája a legújabb kameravázakkal is működik (ez ma is így van, és most is lenyűgöz). Egy év múlva már egy Nikon F401-essel fényképeztem (erre volt keret). 1997-ben beiratkoztam fényképész-tanulónak, és egy pécsi börzén lecseréltem a 401-esem egy 601-esre. Ez a gép volt idáig a legtovább a társam, nagyon szerettem, csak 2003 karácsonyán cseréltem le egy digitálisra. Azóta folyamatosan elégedetlen vagyok.

Most már biztos, hogy végérvényesen elcsábított a digitális fényképezőgépek adta kényelem (nincs por, szösz, karcolás, ujjlenyomat a negatívon; azonnal látom a végeredményt; nem kell szkennelni), de pillanatnyilag nem gyártanak még olyan fényképezőgépet, ami maximálisan kielégítené igényeimet. Az elmúlt évek során nagyon elkényelmesedtem, és nem akarok objektíveket cserélgetni, se külön videokamerát magammal vinni (ami nem is volt soha, de a mozgóképről már nem mondok ám le). Szóval a legalapvetőbb igényeim a következők lennének:

• legalább 8 Mpixeles felbontás,
• legalább 28-200 mm-ig terjedő zoom (35 mm-es filmre átszámítva),
• manuális zoomgyűrű,
• mozgókép felvételi lehetőség,
• és persze kiváló képminőség, használhatóság,
• valamint nem feltétel, de előny valamilyen rázkódás elleni képstabilizációs lehetőség.

Az első digitális fényképezőgépem egy Fujifilm FinePix S5000-es volt. Kezdetnek nem volt rossz, de hamar kevés lett (a fenti feltételek közül csak a mozgókép lehetőségét teljesíti), egy éven belül megváltam tőle. Idén nyáron választanom kellett, mert nyaralni mentünk, és azt fényképezőgép nélkül nem lehet (és egyébként is hiányzott már egy saját gép). A tükrös gépek sajnos szóba se jöhettek, mert nem tudnak mozgóképet. Az idei nyári választékból a következő három maradt fent a rostán: Sony Cybershot DSC-F828, Konica Minolta DiMAGE A2, Konica Minolta DiMAGE A200. A Sony nagyon tetszett, csak egyet nem tudott, jó minőségű képet készíteni – az icipici érzékelője miatt. A két KonicaMinolta közül egyértelmű volt, hogy az újabbat veszem meg, még ha van is, amiben az A2 a jobb.

Először minden jó és szép. Jé de jó, ezt is tudja? Jaj de okos, és milyen ügyes... Aztán jönnek a negatív tapasztalatok (akárcsak a nőknél :)). Nekem összesen 3 problémám van ezzel a géppel, de ezek jelentősnek mondhatók:

• az autofókusz hosszú gyújtótávolságnál szinte használhatatlan, a manuális fókusz meg úgyszintén (a keresőkép silány minősége miatt),
• erős vignettálás a kép sarkainál (polárszűrővel már feketék a sarkok),
• nagy képzaj hosszú expozíciós időnél (ezzel először a nyaralásunk egyik esti felvételén találkoztam – csillagok csak a képen voltak, de azok vörösek, zöldek és kékek).

Azért van benne szeretni való is, mint például a 800x600 pixeles mozgókép, az áttekinthető menü, barátságos, kézreálló gombok és a jó képminőség. Nyilván nem ezen erényei, hanem feljebb részletezett hibái miatt várom már nagyon azt a gépet (ki tudja, melyik gyártótól), amelyik maradéktalanul kielégíti az igényeimet. A nyár óta háromszor is belelkesültem, de valami mindig hiányzott: Samsung Pro815 (mozgóképet max. 30 másodpercig hajlandó), Fujifilm FinePix S9000 (kis képernyő, szegényes menü), Sony Cyber-shot DSC-R1 (ekkor lettem a leglelkesebb, már nagyon vártam a 828-as utódát, de csalódottan olvasom, hogy a mozgókép funkciót a legegyszerűbben oldották meg: kihagyták belőle). A női példánál maradva: ritka, amikor minden együtt van.

a hatodik fényképezőgépemről itt írok

Vasárnap beizzítottam a karácsonyi fénykészleteinket, és ettől még melegebb, kellemesebb fényű lett amúgy is meleg és kellemes otthonunk. Hamarosan kint is egyre több lesz a fény, mert közeleg a téli napforduló (december 22.), amikortól egyre hosszabbak lesznek a nappalok – a sötét éjszakák rovására.

Ezért is szeretem a karácsonyt, a fényeiért, a hangulataiért; és értetlenül nézem a karácsonyi szenvedőket. Egyik „kiváló” tévés műsorvezetőnktől azt hallottam, hogy szerinte karácsonykor mindenki anyázik, mert nincs meg a karácsonyfa talp, vagy ferdék a díszek... Szánalmas (ahogyan szinte az egész magyar média).

Találó mondás, hogy problémája annak van, aki csinál magának. De tényleg miért kell mindenáron ajándékot venned, ha nincs ötleted, mit vegyél; miért kell rokonlátogatnod, ha nincs kedved hozzá; miért kell szenvedned, ha nem muszáj? Ja és ha már mondás, ma hallottam egy nagyon jót: ha egyenesen állsz, ne érdekeljen, hogy görbe az árnyékod. Kellemes Karácsonyi Készülődést Kívánok!

folytatás »

Tegnap este szépen kipucoltam a csizmámat, és az ablakba raktam, hátha éjjel arra jár a Mikulás, és tesz bele valamit. Egy kicsit féltem a virgácstól, de valószínű jó gyerek voltam, mert ma reggel „csak” csokit találtam benne. Nem is akármilyent – Lindt csokit. A képen látható Lindor csokigolyó konkrétan a világ legfinomabb csokija ettől a nagymúltú svájci csokigyártól. Tavaly ilyenek lógtak a karácsonyfánkon, és már megvettük az idei adagot is:) De visszatérve a Mikulásra: szeretem a Mikulásom!

(Egyébként most nagyon el vagyok havazva munkákkal, de a jövő héttől tisztulni látszik az ég...)

« előzmény

Egy héttel ezelőtt igértem további őszi képcsepegtetést. Az utolsó (meteorológiai) őszi napon meg is teszem. A helyszín és az időpont változatlan: Gyömrő, október 31.

Ez pedig már Svábhegy, november első napján.

Az utolsó kép már a második kerület, és még október 28.

December 1-től minden csütörtökön és pénteken 22 órakor a Filmmúzeum műsorán! Kötelező megnézni, és rögzíteni (ha még nincs meg)!

Éppen katona voltam, mikor vetítette a Magyar Televízió 11 éve. Akkor még a szüleimnél laktam, így édesanyám volt a videóra rögzítésért felelős személy. Mivel nem értett (már akkor sem) a műszaki kütyükhöz, nagyon részletesen leírtam neki, mit kell tennie. Ő nem is hibázott, csak én felejtettem el átkapcsolni a videómagnó csatornáját, így a kazettára az MTV másik csatornáján a Moty Python Repülő Cirkuszával egy időben vetített műsor került. Finoman fogalmazok, ha azt mondom, nagyon mérges voltam. Később sikerült megszereznem a hiányzó részeket, de VHS-ről VHS-re másolva elég silány minőségben. Most itt az alkalom újra rögzítenem, és velem együtt mindenkinek, akik akkor hozzám hasonlóan elbaltázták, vagy azoknak, akik még meg se próbálták.

A 45 részes sorozat egyébként az életről szól – abszurd szemüvegen át. Akkoriban emlékszem, hogy majdnem minden nap eszembe jutott valami a sorozatból, teljesen hétköznapi események kapcsán. Örökké aktuális skeccsek ettől a hat zsenitől.

Jegyzetet készítettem az epizódok tartalmáról (mert a 45 részt fejben tartani ugye nehéz, és előkeresni valamit sokkal könnyebb egy füzetből, mint kazettákat tekergetni – akkor még nem volt számítógépem), íme az elsőé:

• Mozart (J. C. = John Cleese) műsora
  • Dzsingisz Kán halála
  • Heti kívánság-halál: a guilfordi Bruce Foster (G. C. = Graham Chapman) halála
  • Nelson Admirális csodálatos halála
• Olasz nyelvóra (T. J. = Terry Jones)
• A (= Terry Gilliam animációja)
• A WHIZZO vaj (melynek íze, mint a döglött ráké) jelenet
• Művészeti körkép (M. P. = Michael Palin)
  • J. C. beszélget Sir Edward Ross filmrendezővel (G. C.) „Ugye nem haragszik, ha Edward-nak szólítom?”
  • E. I. (= Eric Idle) beszélget Arthur ”Kétfészeres” Jackson zeneszerzővel (T. J.)
  • Beszámoló arról, hogy Pablo Picasso első alkalommal fest biciklizés közben (riporterek: E. I. és J. C.)
• A
• A Gyilkos Vicc jelenet

Rokonlátogatóban voltunk a hétvégén Orosházán, Katalin nap apropóján. Természetesen vittem magammal a fényképezőgépemet is. Ez itt egy fába zárt kaméleon:

A megúnhatatlan, kihagyhatatlan, ezerszer ismételt gyönyörű naplementéim legújabb darabkái:

Eddig a tegnapi Orosháza, a következők pedig már ma készültek, úton hazafelé:

Még itthon, a garázs előtt sem tudtam abbahagyni:

Elővettem a súlyos fotónegatív köteget, és utánatúrtam a dolognak, pontosan mikor ismertem meg a Kispál és a Borz zenéjét. 1997 nyarán volt az a pincebuli, az első és legemlékezetesebb görcsönyi, pontosabban akkor még hegyszentmártoni. Itt tette bele a magnókészülékbe Kispál kazettáját ifjabb Kiss Ernő Sárbogárdról, és mutatta be nekem, a pécsinek a pécsi Kispál és a Borz együttes zenéjét. És levesek készültek porból, jött a jövőből jövő lövő, aztán szólt a dal poharakról, volt ágy, asztal, de tévé az már nem, és nem is hiányzott, mert volt bor. Nagyon sok bor, amit mi mind megittunk, és nem elírás a cím. Jajj de nagyon jó volt! És jó most is, itthon, Budapesten, télen, egy meleg tea mellet, blogba írva, visszagondolva.

Aztán néhány évvel később, mikor már a számítógéppel is összebarátkoztam, csináltam egy Kispál és a borz szövegkönyvet ajándékba – egy kedves lánynak. Aztán egy másik kedves lány megmutatta ezt az együttes menedzserének, én megkaptam a Lovasi (az énekes) számát, találkoztunk, és a végén egy igazi könyv lett belőle. Erre is jó visszaemlékezni. A találkozásokra, a fotózásra Patacson, a zenekar próbatermében (és az udvaron – abból lett a címlap), András (az énekes) közvetlenségére, és kedvesem segítségére, aki beavatott a könyvkészítés alapjaiba, nélküle nem is tudom, hogyan született volna meg ez a könyv (a tipográfiájára nem vagyok büszke, ha most készülne, sokkal szebb lehetne...).

Egy nagy köszönet Mikinek a pincéért, a borért és Ernőért; Ernőnek a Kispálért; Erikának, hogy kölcsönbe visszaadta az ajándékomat; Anikónak, hogy elvitte és megmutatta Tóth Tibinek; kedvesemnek, hogy segített összerakni az egészet; Lovasi Andrásnak (az énekesnek) a zseniális dalszövegeit, hogy volt mit összerakni – és hogy ezt rám bízta –; és az egész zenekarnak a lemezeket, a koncerteket, a felejthetetlen élményeket és hangulatokat.

A könyv egyébként még most is kapható – legalábbis a kiadó honlapja szerint csak két napot kell várni rá –, és a zenekar szerencsére még ma is hallható.