2005 szilveszterén is ugyanaz a társaság jött össze, mint 2004-ben – kiegészülve Editkével, aki 3 hónapja született. Mivel ő még nem igazán szeret mászkálni, és mert 2004-ben Gyöngyi és Béla (Editke szülei) jöttek el hozzánk – majd együtt mentünk a pilisi Dömör kapuhoz –, tegnap előtt mi látogattuk meg őket Gyömrőn. Szilveszteri kirándulásunk célja ezúttal Mende környéke volt. Miután megmentettünk egy autójukkal elakadt családot a fagyhaláltól, találtunk rengeteg, ihletet adó havat és jeget.
Tegnap mielőtt hazajöttünk Pécsről, meglátogattuk nagypapámat az idősek otthonában. A 92. életévében jár, és vidáman pattant fel az ágyáról, üdvözlésünkre. Azt mondta, semmi nem hiányzik neki, örül az életnek, minden újabb nap egy ajándék számára. Mesélte, hogy álmában sokszor fiatal, de mikor felébred, már nem emlékszik a részletekre, csak arra, hogy nagyon jó volt. Kérdezte, meg szoktuk-e símogatni egymást, mert az fontos. És a legfontosabb, hogy szeressük egymást. Mikor valahogy szóba jött, és én megkérdeztem, tudja-e hány éves, azt mondta, csak azt tudja, elmúlt kilencven. Az sem különösebben hatotta meg, hogy mindjárt egy új év kezdődik…
Bár már most, harmincegy évesen sem tulajdonítok túl nagy jelentőséget annak, hogy harmincegy óra múlva már 2006-ot írunk, arra mindenesetre jó alkalom, hogy nagyon boldog, kreatív, zenében és vizuális élvezetekben bővelkedő új évet kívánjak, valamint arra is, hogy ajánljam Yugo Nakamura honlapját, ahol valaki 2000 decembere óta minden másodpercet lejegyez:)
Luca napján egykor számos szokás volt divatban. Mindenekelőtt az úgynevezett Luca-búza keltetése. A falusi asszonyok lapos tálakban búzaszemeket kezdtek csíráztatni a kemence közelében, amelyek karácsony tájára zöldültek ki. Ebből a jövő évi termésre következtettek. (csillagaszattortenet.csillagaszat.hu)
Anyukám, a panel-menyecske kemence helyett a radiátor melegénél keltette ki a magokat, amik tegnapra – ahogy a képen is látható – annyira szépen kizöldültek, hogy jól kiegészítik az alábbi Kispál-bíbort.
Ez volt az idén a legjobb karácsony. Ezt mondtam én Krisztinámnak szenteste lefekvéskor. Aztán jót nevettünk. Egyébként nem vitás, idén még nem volt jobb, de inkább valami olyant akartam mondani, hogy az idei volt eddig a legjobb. Majd ezt is megkontráztam azzal, hogy lehet az is, volt már jobb, csak mivel ez most a legfrissebb, most éppen ez tetszik a legjobban. Végül abban maradtunk, hogy tök mindegy, melyik volt a legjobb (valószínű, nem is volt ilyen), a lényeg, hogy jó volt és kész.
Most pedig zuhog a hó (és ha így folytatódik, nem tudom, hogy jutunk le holnap Pécsre, a Kispál csendesülősre), és nincs időm részletesen beszámolni a karácsonyi ajándékaimról, meg a tegnapi Ghymes koncertről (hamarosan megírom) – de néhány képet azért idebiggyesztek. Így nézett ki tegnap este a T-Com székház a Krisztina körúton:
Ezek pedig tetőtéri ablakaink néhány órával ezelőtt:
Kellemeset, szépet, szeretetteljeset, rokonokkal bővelkedőt, finom ételekkel telit, viszkiset (vagy amilyet szeretnél)! Kívánok!
Tegnap lefekvés előtt kinézem az ablakon, és ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy megörökítsem, amit látok. Erős szél fújt, gyönyörű tiszta volt a levegő, messzire el lehetett látni, és sebesen rohantak a felhők délnek – éjfélkor.
A fenti felhők az utolsók, néhány perc múlva teljesen kitisztult az ég. (A képek színeit Photoshop-pal manipuláltam.)
Egy Praktica BX20-as volt az első a 18. szülinapomra 1992 nyarán, a szüleimtől. Aztán olvastam a Nikonról, és lenyűgözött, hogy van egy olyan gyártó, akinek a legelső, 1959-ben gyártott F-bajonettes optikája a legújabb kameravázakkal is működik (ez ma is így van, és most is lenyűgöz). Egy év múlva már egy Nikon F401-essel fényképeztem (erre volt keret). 1997-ben beiratkoztam fényképész-tanulónak, és egy pécsi börzén lecseréltem a 401-esem egy 601-esre. Ez a gép volt idáig a legtovább a társam, nagyon szerettem, csak 2003 karácsonyán cseréltem le egy digitálisra. Azóta folyamatosan elégedetlen vagyok.
Most már biztos, hogy végérvényesen elcsábított a digitális fényképezőgépek adta kényelem (nincs por, szösz, karcolás, ujjlenyomat a negatívon; azonnal látom a végeredményt; nem kell szkennelni), de pillanatnyilag nem gyártanak még olyan fényképezőgépet, ami maximálisan kielégítené igényeimet. Az elmúlt évek során nagyon elkényelmesedtem, és nem akarok objektíveket cserélgetni, se külön videokamerát magammal vinni (ami nem is volt soha, de a mozgóképről már nem mondok ám le). Szóval a legalapvetőbb igényeim a következők lennének:
Az első digitális fényképezőgépem egy Fujifilm FinePix S5000-es volt. Kezdetnek nem volt rossz, de hamar kevés lett (a fenti feltételek közül csak a mozgókép lehetőségét teljesíti), egy éven belül megváltam tőle. Idén nyáron választanom kellett, mert nyaralni mentünk, és azt fényképezőgép nélkül nem lehet (és egyébként is hiányzott már egy saját gép). A tükrös gépek sajnos szóba se jöhettek, mert nem tudnak mozgóképet. Az idei nyári választékból a következő három maradt fent a rostán: Sony Cybershot DSC-F828, Konica Minolta DiMAGE A2, Konica Minolta DiMAGE A200. A Sony nagyon tetszett, csak egyet nem tudott, jó minőségű képet készíteni – az icipici érzékelője miatt. A két KonicaMinolta közül egyértelmű volt, hogy az újabbat veszem meg, még ha van is, amiben az A2 a jobb.
Először minden jó és szép. Jé de jó, ezt is tudja? Jaj de okos, és milyen ügyes… Aztán jönnek a negatív tapasztalatok (akárcsak a nőknél :)). Nekem összesen 3 problémám van ezzel a géppel, de ezek jelentősnek mondhatók:
Azért van benne szeretni való is, mint például a 800×600 pixeles mozgókép, az áttekinthető menü, barátságos, kézreálló gombok és a jó képminőség. Nyilván nem ezen erényei, hanem feljebb részletezett hibái miatt várom már nagyon azt a gépet (ki tudja, melyik gyártótól), amelyik maradéktalanul kielégíti az igényeimet. A nyár óta háromszor is belelkesültem, de valami mindig hiányzott: Samsung Pro815 (mozgóképet max. 30 másodpercig hajlandó), Fujifilm FinePix S9000 (kis képernyő, szegényes menü), Sony Cyber-shot DSC-R1 (ekkor lettem a leglelkesebb, már nagyon vártam a 828-as utódát, de csalódottan olvasom, hogy a mozgókép funkciót a legegyszerűbben oldották meg: kihagyták belőle). A női példánál maradva: ritka, amikor minden együtt van.
Vasárnap beizzítottam a karácsonyi fénykészleteinket, és ettől még melegebb, kellemesebb fényű lett amúgy is meleg és kellemes otthonunk. Hamarosan kint is egyre több lesz a fény, mert közeleg a téli napforduló (december 22.), amikortól egyre hosszabbak lesznek a nappalok – a sötét éjszakák rovására.
Ezért is szeretem a karácsonyt, a fényeiért, a hangulataiért; és értetlenül nézem a karácsonyi szenvedőket. Egyik „kiváló” tévés műsorvezetőnktől azt hallottam, hogy szerinte karácsonykor mindenki anyázik, mert nincs meg a karácsonyfa talp, vagy ferdék a díszek… Szánalmas (ahogyan szinte az egész magyar média).
Találó mondás, hogy problémája annak van, aki csinál magának. De tényleg miért kell mindenáron ajándékot venned, ha nincs ötleted, mit vegyél; miért kell rokonlátogatnod, ha nincs kedved hozzá; miért kell szenvedned, ha nem muszáj? Ja és ha már mondás, ma hallottam egy nagyon jót: ha egyenesen állsz, ne érdekeljen, hogy görbe az árnyékod. Kellemes Karácsonyi Készülődést Kívánok!
Tegnap este szépen kipucoltam a csizmámat, és az ablakba raktam, hátha éjjel arra jár a Mikulás, és tesz bele valamit. Egy kicsit féltem a virgácstól, de valószínű jó gyerek voltam, mert ma reggel „csak” csokit találtam benne. Nem is akármilyent – Lindt csokit. A képen látható Lindor csokigolyó konkrétan a világ legfinomabb csokija ettől a nagymúltú svájci csokigyártól. Tavaly ilyenek lógtak a karácsonyfánkon, és már megvettük az idei adagot is:) De visszatérve a Mikulásra: szeretem a Mikulásom!
(Egyébként most nagyon el vagyok havazva munkákkal, de a jövő héttől tisztulni látszik az ég…)