Ha késve is, de elkezdődött, és én a temetők hangulatát is legalább annyira kedvelem, mint az ősz színét, fényét, illatát. Az őszi temető felemelő.
Kattints a képekre a nagyításhoz, majd a nagy kép jobb (») vagy bal («) felére a lapozáshoz!
Kihasználva az októberi késő nyarat, a múlt vasárnap egy kellemes délutánt töltöttünk Vác városában.
Kattints a képekre a nagyításhoz, majd a nagy kép jobb (») vagy bal («) felére a lapozáshoz!
Az első autómról eredetileg augusztusban akartam megemlékezni az akkor lejáró jogosítványom kapcsán. Október 3-án kedden volt a 7. évfordulója, hogy első látásra beleszerettem, és még aznap magamévá is tettem. Végülis csak egy kicsit kacsa a cím, mert ő ugyan nem a klasszikus (2CV), de nagyon közeli rokona. Ő Dyane.
Dyane pár évvel fiatalabb nálam (már nem emlékszem, hogy 1977-es vagy 1978-as), és a fent említett napon 150 000 Ft-ot kellett fizetnem az akkori gazdájának, hogy az enyém lehessen. Aztán a Kacsakönyv tanúsága szerint kapcsolatunk két és fél éve során 19 100 Km-t gurultunk együtt és mindez a benzinen és a vételáron kívül 472 888 forintomba került. A Kacsakönyvemben az első naptól kezdve folyamatosan könyveltem a(z anyagi szempontból) jelentős történéseket. A legnagyobb számok 2000 tavaszán kerültek bele, mikoris felújítás címén a vételárat sikerült újra ráköltenem. Néhány havonta mindig volt mit írnom, de Dyane-t természetesen nem a megbízhatóságáért szerettem. Jó volt ránézni, beleülni, beindítani a boxermotorját, hallani és szagolni, ahogyan pöfög, napsütésben pedig lenyitni a tetőt, és élvezni a szelet.
Életem első Sziget fesztiváljára 2000. augusztus 7-én érkeztünk akkori lakhelyemről, Pécsről. Alighanem ez volt az első hosszabb utunk Dyane-nal.
A fenti képsorozat már közel egy éves kapcsolatnak állít emléket valahol Baranyában (elindultunk csak úgy).
A legemlékezetesebb és egyben legkalandosabb utunk Prágába vezetett, pontosabban Prágából hazafelé. Ugyanis a cseh fővárosban – ahová hirtelen elhatározásból (és persze Dyane segítségével) kerültünk 2001 októberében – kezdtek kritikus vékonyságúra kopni a féktárcsák. A magyar határon már csak kézifékkel tudtam megállni, és Budapestről még Pécsre is el kellett jutnunk. Ekkor vettem részt életemben először közúti ellenőrzésen. Fülsértő nyikorgással nagy nehezen sikerült megállnunk a rendőr előtt, aki miközben nézegette az iratokat, kérdezte, hogy Budapestről jövünk? Mondom neki, hogy Prágából. Kikerekedett szemekkel, döbbenten kérdezte: ezzel az autóval? Aztán a válaszra nem is várva, azonnal visszaadta a papírokat, és jó utat kívánt.
Remélem, gurulsz még – jó utat Dyane!
Kattints a képekre a nagyításhoz, majd a nagy kép jobb (») vagy bal («) felére a lapozáshoz!
A harmadik részben az elsőben már említett fekete-fehér képeim kerülnek terítékre.
Kattints a képekre a nagyításhoz, majd a nagy kép jobb (») vagy bal («) felére a lapozáshoz!
Nálam ez is olyan, mint a Balaton: évente legalább egyszer jó ott lenni. Szombaton kint voltunk. Több száz méternyi tekergőző sor végére kellet beállnunk, de negyed óra elteltével már a karszalagjainkat ragaszthattuk. Újabb 5 perc múlva már bent is voltunk – le a kalappal a szervezők előtt. Már a HÉV-en és a jegyre várva is jó volt nézegetni a „baró fazonokat” (nem biztos, hogy pontos idézet Woody Allen egyik filmjéből); aztán meg közéjük vegyülni, és sodródni a dallamfolyamban.
Negyed hét körül jutottunk be, a Nagyszínpadon kezdődő HS7 koncertig volt még egy óránk, ezalatt végrehajtottunk egy spontán Sherpa bakancs-vásárlást, és beszereztem egy doboz sört a Tesco Szigetmarketben. A Hollywoodoo-ra a 2002-es albumuk grafikája miatt voltam kíváncsi (amúgy a zenéjüket egyáltalán nem ismerem :)), ők a HS7-nel egy időben zenéltek a Wan2 sátorban, úgyhogy nem vártuk meg a Nagyszínpadon zajló koncert végét. Éppen az utolsó két percre értünk oda, ennek alapján ennyi elég is volt.
Radiohead-éket még a 90-es évekből a Music tévéről ismerem. Azóta sem merültem el jobban az ismerkedésben. A koncert első órája alapján ez nem is olyan nagy baj – bár felmerült bennem, hogy otthon cd-ről, a kanapén ülve lehet, hogy jobban megérintene a muzsikájuk.
Tíz után otthagytuk ismét a Nagyszínpadot, és nagy nehezen megtaláltuk a tavalyról ismerős Hilltop borászat áruldáját, ahol áttekertek egy palack veresbort üvegből műanyagba ezerötért. A következő célpont a Hócipő sátra volt, ahol tízkor kezdett a Szőke András Badár Sándor páros. Háromnegyed tizenegyre értünk oda, gondoltam, éppen a végére, de kiderült hogy mégsem, mert Badár láthatóan jól érezte magát, és bő lére ereszve mesélte elképesztő történeteit. Szőke mérges volt, hogy nem szerepelhetett eleget – vagy csak ez is a műsor része volt, de nem úgy tűnt. Majdnem éjfélig dumáltak, ez volt az esténk legszórakoztatóbb része.
Végül a Kiscsillag zenekarra voltunk kíváncsiak, akik fél órás késéssel 1:20-kor kezdtek, és nem hagytak mély nyomokat bennem – de ekkor már valószínű senki sem lett volna erre képes…
Fentieket vasárnap és hétfőn írtam, aztán gondoltam, hozzácsapom majd a keddi beszámolót is, mert az utolsó Sziget napra is készültünk. Ez a látogatás utolsó pillanatban beeső határidős munkák miatt majdnem elmaradt, de aztán csak később kezdődött, mint szerettük volna. Dióhéjban: Beshodrom a Világzenein, Transe Express a Nagy Utcaszínházak keretében (ez nagyon a hangulatomba talált), és egy kis Kutya vacsorája Prodigy felé menet, ahol nagyon jól szórakoztunk – egymáson (már egy kicsit féltem, hogy megvernek a Prodigy-fanok). Megcsodáltuk néhány perc erejéig Sebeők Jánost a Hír TV sátrában, aztán sodródtunk még egy kicsit, és háromnegyed egykor számunkra véget ért a 2006-os Sziget. (A negatív vendéglátós élményeket idő hiányában most nem részletezem, de sajnos ilyenek is voltak – meg szerencsére pozitívak is.)
Egy hónapja történt. Még egyszer köszi Ancsa, köszi lányok, fiúk – nagy élmény volt!
Nem is kellett sokat várni a folytatásra: a múlt hétvégén Balatonmárián voltunk barátainknál. Bár az éppen akkor nyaralók többsége nem értene egyet velem, de kimondottan szép időnk volt – fotós szemmel. Hazafelé az északi parton jöttünk, és a Velencei tónál melepően jót kajáltunk egy csúnyácska büfében.
Kattints a kis képekre a nagyításhoz és rövid leírásaikhoz, majd a nagy kép jobb (») vagy bal («) felére a lapozáshoz!
Ahova számtalan régi emlék fűz, és ahova mindig (legalább évente egyszer) jó elmenni – minden hiányossága ellenére. Idén a múlt hétvégén volt ez az alkalom – de az sincs kizárva, hogy még ebben az évben lesz folytatása. Pénteken este indultunk, és úticélunkat illetően az egyetlen konkrétum annyi volt, hogy vízparti kempingben szerettünk volna sátorozni. Ez a vágyunk este tizenegy után pár perccel, éppen kapuzáráskor a Zamárdiban levő autós kempingnél teljesült.
Szombatom reggel a Mauroban reggeliztünk, mi voltunk az első vendégek, a teljes személyzet hangos „bon giorno”-val üdvözölt minket, ahogy a később érkezőket is – Mauro a pult mögül mindenkihez szólt pár kedves szót tört-magyarul vagy olaszul. Ha jól megnézzük, elég ízléstelenül van berendezve a hely, az összhatás mégis nagyon pozitív, nyilván a mindig kedves fogadtatás és kiszolgálás miatt is. Aztán egész nap gyönyörű, napos idő volt, csak délután hat óra környékén kezdődött a látványosabb égi műsor. Tökéletes volt a forgatókönyv, éppen fotózgattam, mikor a főműsor elkezdődött, és pont véget ért, mikor a megbeszéltek szerint indulnunk kellett Balatonszemesre a Kis halász vendéglőbe (mert ide is sok emlék fűz), hogy találkozzunk Ernő barátommal, és Kis családjával…
Kattints a kis képekre a nagyításhoz és rövid leírásaikhoz, majd a nagy kép jobb (») vagy bal («) felére a lapozáshoz!
Majd’ elfelejtettem megemlíteni a hétvégi orosházi veterán autós-motoros találkozót, melynek utolsó órájában, vasárnap készültek a felvételek.
Kattints a képekre a nagyításhoz és rövid leírásaihoz, majd a nagy kép jobb (») vagy bal («) felére a lapozáshoz!