A cikk 22:13-kor jelent meg a következő fejezet(ek)ben: Film, Kultúr. Hozzászólások kikapcsolva
Percekig nem tudtam letörölni a vigyort az arcomról. De ezt csak később vettem észre, mikor tapsolni akartam a filmet nyitó Vertigo végén. Aztán a vigyorból lett mosoly szinte végig ott maradt, és a számok közti tapsolási inger is többször rám tört. Szépíthetném, de nem akarom: kurvajóvolt!
Egyébként ez volt életem első 3D-s moziélménye, és először voltam U2 koncerten is (na jó, majdnem). Amúgy nem tudom elképzelni, hogy azoknak, akik élőben ott voltak a koncerten, nagyobb élmény volt, mint nekem a moziban. De tényleg: ki akar ezek után koncertre menni? :)
Majdnem kifelejtettem, egy plusz és egy mínusz az IMAX mozinak:
+ Nagyon jó, hogy gigantikus (Magyarországon a legnagyobb) a vászon, és nem takarnak bele emberfejek, mert nagy a sorok közti szintkülönbség.
– A film végén (még a stáblista elején) elhalkul a zene, és egy leányka belemondja a mikrofonjába, hogy a szemüvegeket adjuk le a kijáratnál, blablabla. Szeretném végignézni és -hallgatni a filmet! Túl sokat akarok?
A román filmművészet eddigi legsikeresebb alkotása körülbelül annyira szórakoztató, mint Ceausescu utolsó televíziós szereplése, és legalább olyan nehéz levenni róla a szemet.
Cristian Mungiu filmjét a világ összes figyelmeztetésével le lehet pecsételni (csak erős idegzetűeknek, terhes nőknek nem ajánlott, ne próbáld ki otthon stb.), mégis mindenkinek látnia kell!
Ez a film egy immár közel öt éves alapmű rengeteg fontos, érdekes, értékes és tanulságos gondolattal és történettel; saját magunk teremtette (finoman fogalmazva) tökéletlen világunkról. Arról, hogy valamit nagyon elszúrtunk...
Ami miatt ismét megemlítem, annak oka, hogy tavaly megjelent DVD-n is, és ma végre megnéztem újra. Megint az est.hu-ról idézek: „Aki valamennyire is komolyan veszi, mi folyik körülöttünk a világban, annak kötelező megnézni!”
Végül egy nem túl pozitív kritikára reagáló nézői vélemény:
Nagyon kellett már ez a film. Sok gyomor nem veszi be, mert iszonyúan sötét képet fest a világ mai állapotáról és közkedvelt eszképista életérzésekbe tenyerel bele nagyon kevéssé fennkölten. De hogy ezt tények felvonultatása nélkül tenné? No nem, erről szó sincs. Már egyedül a bolíviai történet (az emberekről, akiknek egyszercsak megtiltották az esővíz gyűjtését, mert azt egy amerikai cég elprivatizálta) elégséges érv lenne a film kezében és jogosultsága mellett. És akkor nem beszéltünk a gyermekmunkáról, a diktatúrákkal együttműködő brand-ekről, az ipari szennyben fuldokló állatokról, az Agent Orange-ről, stb. stb. stb.- végső soron arról az erkölcsi vákuumról, amiben élünk. itt és most. Zseniális, megrázó film.
A film körülbelül a háromnegyedéig nem igazán tetszett, utána pedig nagyon. A magyarázathoz elég, ha az est.hu-ról idézek: „nem feltétlenül eredeti történetszövés, de a Hideg nyomont elsősorban az különbözteti meg a hasonló magánszimatmoziktól, hogy mindhárom fejezetét és végkicsengését is egyre súlyosabb morális döntések határozzák meg”. Olyan film, amit nem valószínű, hogy még egyszer látni akarok majd, de örülök, hogy megnéztem.
Egyrészt vicces belenézni, hogyan hülyítették a 60-as, 70-es évek Magyarországának emberét (persze tudom, nem csak erről szól a film); másrészt valahol félelmetes, hogy lényegét tekintve ma is ugyan ez történik. Hiába no, úgy van, ahogy azt már rég megállapítottuk Gábor barátommal: az ember abszurd teremtmény. Kellőképpen érzékenyített állapotban állandó derültségforrás. A film egyhúzásra elég tömény, ajánlott inkább apróbb részletekben megtekinteni – valami hígabbal, mondjuk egy kis forraltborral.
A cikk 18:04-kor jelent meg a következő fejezet(ek)ben: Film, Kultúr, Tévé. Hozzászólások kikapcsolva
Január a filmek hónapja – legalábbis itt, ezen a blogon. Ismét egy DVD-n megjelent filmsorozatot ajánlok, és ismét egy Kedvesemtől kapott karácsonyi ajándékról van szó. Ha jól emkékszem a Waczak Szállót is a Magyar Televízióban láttam először, Galla Miklós hívta fel rá a figyelmemet, akárcsak a profi forgatókönyvre. Valóban – John Cleese (a Monty Python csoport egyik tagja) és Connie Booth (John Cleese akkori felesége) által – remekül megírt, tucatnyi félórás epizódról van szó, melyeket a hetvenes évek második felében vetített először a BBC; és tegnaptól három héten át újra műsoron van az MTV-n is: hétfőtől csütörtökig 22:35-kor.
Karácsonyi ajándékként, Kedvesem által került a fa alá ez a 12 éve készült gyöngyszem. Mikor a Magyar Televízió vetítette, felvettem VHS kazettára, de már jó régen láttam utoljára. Akkor nagyon tetszett, de tartottam tőle, hogy a technika rohamos fejlődése miatt ma már kicsit elavultnak tűnik majd. Jelentem, feleslegesen aggódtam. Ez a 6x49 perc (2 DVD-n) ma is úgy tökéletes, ahogy van! Lenyűgöző fevétlek David Attenborough kalauzolásával. Ha pontoznék még, akkor tízből tizet adnék.
A képen az 5. rész végéről (és a DVD borítóról) egy Rafflesia pózol, aki gazdanövényén élősködve méteres virágokkal csalogatja magához a legyeket. „A növények – akárcsak más élőlények – korlátozott mennyiségű energiát fordíthatnak a szaporodásra is. Az élősködő Rafflesia-nak azonban szinte határtalan bőségben áll rendelkezésére a tápanyag a gazdanövény jóvoltából, ha az maga amúgy nem szenved hiányt, és képes elviselni szipolyozó parazitáját. Úgy tűnik hát, hogy a befektetés nélkül szerzett többlet, a növényvilágban is tékozláshoz, pazarláshoz vezet.” – mondja Attenborough.
frissítve (2008. 01. 06.): Végül ezekkel a mondatokkal fejeződik be a sorozat (az utolsó, 6. részt csak a bejegyzés írása után néztem meg): „A növények meghódították a földet a paradicsomi trópusoktól a sivár sarkvidékekig, a dermesztő tundrától a forró sivatagig. Túlélik a tűzvészt és az orkánt, alkalmazkodnak a perzselő naphoz, és az örök félhomályhoz. Elviselik az állatok támadásait, némelyek pedig maguk eszik az állatokat. Csupán egyet nem képesek túlélni a növények: éspedig az ember ádáz támadásait. Amióta megjelent a bolygón, az ember kivágja, beszántja, fölégeti, letarolja és megmérgezi a növényeket. Napjainkban nagyobb erővel folyik mindez, mint valaha. Egyetlen négyzetméternyi erdő és mező sincs biztonságban tőlünk. Csakhogy így magunk alatt vágjuk a fát. Növények nélkül sem ember, sem állat nem maradhat fönt. Ideje lenne ráébredni, hogy a természet kifosztása csupán egy dolgot eredményezhet bizonyosan: végül az emberiség is eltűnik a süllyesztőben.”
Lars von Trier trilógiájának első részét, a Dogville-t moziban láttam, még valamikor e blog indulása előtt; így most pótolom megemlítését (a Manderlay kapcsán, amit tegnap néztem meg DVD-n). A Dogville „nagyot szólt”, zseniálisnak találtam a díszlet(telenség) ötletét – Nicole Kidman remek főszereplésével. Bevallom, a történetre már csak nagyon halványan emlékszem, de arra igen, hogy erősen hatott rám a film, és különösen tetszett a vége.
Ezért is – no meg a rendező korábbi nagyszerű filmjei miatt (Hullámtörés [Breaking the Waves, 1996], Táncos a sötétben [Dancer in the Dark, 2000]) – ültem tegnap nagy várakozásokkal a tévé elé, de a Manderlay-ben csalódnom kellett. Az utolsó húsz perc ugyan javított az összképen, de egészét tekintve számomra elmarad az első résztől. Kiváncsian várom a Wasington-t, a harmadik részt, amelyről a rendező egy cannes-i sajtótájékoztatón azt mondta, hogy egy hosszabb szünetet kíván tartani az elkészítése előtt.
Az InDesign CS3 extra szűz olivaolaj mellé kaptam még egy DVD-t is Gergőtől karácsonyra. Állítólag már említette korábban, hogy ez egy nagyon jó film – csak én elfelejtettem. Miután (még tavaly) megnéztem, beigazolódott, hogy kollégám ezúttal sem hazudott: briliáns történet, nagyszerűen megfilmesítve – örülök, hogy 13 év után hozzám is eljutott. (Az IMDb-n egyébként közel 300 000 szavazat alapján minden idők második legjobb filmje.) Ha esetleg valaki hajlandó reklámokkal szaggatva megnézni, jövő vasárnap éjfélkor vetítik a Cool TV-n (nem is gondoltam, hogy értékes műsorok is vannak ott).
Frank Darabont sokáig dédelgette Stephen King elbeszélésének megfilmesítését, és a forgatókönyv megírása után nem adta mostoháknak gyermekét, noha neves rendezők ajánlottak komoly összegeket a rendezés jogáért. A forgatókönyvíró Darabont azonban úgy döntött, hogy bemutatkozik mozirendezőként is, és állhatatossága a kész filmet látva több, mint érthető. A remény rabjai ugyanis klasszikus fegyelemmel, nagy műgonddal, ritka intelligenciával és hatalmas szívvel megcsinált alkotás, amely egyszerre őriz valamit a vaskos télesti regények komótosan hömpölygő mélységeiből, és a filléres lektűrök szentimentális, megható naivitásából. Börtönfilm, ahol a börtön nem csak a pokol egy földre hozott bugyra, hanem olyan hely is, ahol életek zajlanak, ahol a barátság, a közösség, a szövetség, és a méltóság létérdek - és ahonnét nem mindenki vágyik el. Ismerős és sablonos figurák és helyzetek keverednek meglepően hiteles és emberi problémákkal, és érzékeny, hiteles pillanatokkal, hogy így alkossanak hibátlanul egységes dramaturgiát. Darabont elég bátor ahhoz, hogy apró részletekbe menően bontsa ki figuráit, úgy, hogy közben egyik főhősét szinte az utolsó pillanatig képes kiismerhetetlen és izgató titokként megőrizni. A magukban is izgalmas mozaikdarabok fokozatosan kerülnek egymás mellé, és a megdöbbentő és felemelő összkép csak a legvégén áll össze.
A cikk 00:16-kor jelent meg a következő fejezet(ek)ben: Film, Kultúr. Hozzászólások kikapcsolva
Képtelen vagyok nem azzal kezdeni, hogy Michael Moore iszonyatosan sarkítva állítja szembe a züllött, pénzéhes amerikai egészségbiztosítási rendszert, az emberközpontú kanadaival, angollal, franciával, és a film végén még a kubaival is. De ne feledjük, hogy a film elsősorban amerikaiaknak készült (és ott úgy tűnik, célba ért); és ha hajlandóak vagyunk ezt az elfogultságot elnézni a rendezőnek (szerintem érdemes), akkor tanulságos, nagy igazságokat kimondó történetet kapunk cserébe, ami ráadásul roppant aktuális is a hazai egészségügyi deform idején.
Moore filmjeit kritikátlanul elfogadni hiba lenne (akárcsak bármi mást is – teszem hozzá), mint ahogy figyelmen kívül hagyni is. E film megtekintése a magyar egészségügyi reformot kitalálóknak, támogatóknak és ellenzőknek egyaránt kötelező!
