Kezdem a jóval: sokat nevettünk. Másrészről mégis csalódás volt a tegnap esti Showder Klub felvétel a Symbol-ban – több okból is:
A „felszopó” ember nagyon gyenge volt.
A bájos hosztesz lányok hazudnak: egyikük azt mondta, az előadás alatt lekapcsolják majd a légkondit (ami kb. 20 fokra volt beállítva); egy másik meg azzal hitegetett, hogy körbejár majd a pincér. Egyik sem történt meg, így a műsor végén agyonfagyva, éhesen és szomjasan távoztunk.
Csak az egyik kedvencünk, Mogács Dániel lépett színpadra, de ő se a legjobb poénjait hozta. Feleségem különösen várta Hadházit, de ő már a következő műsorban lépett fel.
Szóval olyan futószalagos gyorsan-legyünk-túl-rajta hangulata volt az egésznek. Pedig korábban láttuk a tévében, hogy a közönség eszik-iszik. Valószínű régebben egy közönséggel, kicsit ráérősebben vették fel a két műsort. A tapasztaltak cáfoljanak meg, ha rosszul gondolom.
Azért egyszer jó volt, most már legalább ezt is láttam élőben, és azzal is újra szembesültem, hogy a nagylátószögű optika csodákra képes: a helyszín a valóságban egy kis egérlyuk, ahhoz képest, amit a tévében látsz.
frissítve (2011. 10. 24.): Ma (is) benne voltunk a tévében, bevágtak minket, mintha Dombóvári Istvánon nevetnénk, pedig mire ő volt a színpadon, mi már rég hazaértünk. Nem újdonság: soha ne higgy a tévének...
Könnyed nyár esti limonádénak egyszer jó volt, de nem szippantott magába a darab, és nem is pisiltem be a nevetéstől. Az alapötlet zseniális – az előadás talán kicsit túlspilázott. De ajándék lónak ne nézd a fogát – ezúton is köszönöm, hogy megnézhettük (Laci neked is).
A cikk 10:17-kor jelent meg a következő fejezet(ek)ben: Kultúr, Kultúr egyéb. Hozzászólások kikapcsolva
Akkor a legkönnyebb írni valamiről, ha nagyon tetszett, vagy ha nagyon nem. Ezért most nehéz helyzetben vagyok, leginkább (szokás szerint) magamnak jegyzetelek: annak ellenére, hogy nem igazán jön be nekem a musical műfaj, a végére egészen megszerettem. Talán a sok „kornyikáláson” kívül leginkább valamiféle „montipájtonos abszurd átélés” hiánya zavart – kicsit olyan volt, mint amikor valaki úgy viccelődik, hogy nem igazán érti a viccet.
A cikk 15:11-kor jelent meg a következő fejezet(ek)ben: Kultúr, Kultúr egyéb, Zene. Hozzászólások kikapcsolva
Tegnap este volt szerencsénk részt venni a Quimby idei utolsó előtti koncertjén a Művészetek Palotájában. Nem hagyott olyan mély nyomot bennem, mint a 2007-es koncert a Ruttkai Éva Színházban, de azért tetszett. Látszott a fiúkon, hogy élvezik, amit csinálnak, voltak jó ötleteik is – csak azt az idétlen mikiegeret olyan jó lett volna leszaggatni a függönyről!
Megvettük (és dedikáltattuk is) a Kicsi ország című új lemezt – egyelőre még csak emésztgetem, de úgy tűnik, igazat kell adjak Kovács M. Norbertnek:
a Kicsi ország egyáltalán nem rossz lemez, de öt év, valamint a nagyon eltalált Kilégzés után talán lehetett volna jobb is. Az elmúlt években, többek között az előző lemez érdemeinek köszönhetően hatalmasra duzzadt rajongótábor nyilván ezt is szeretni fogja, (...) Azoknak azonban, akiknek a Quimby valahol az előző évtized második felében készült lemezeivel tette le igazán a névjegyét, ez a lemez lehet, hogy egy kicsit kevés lesz.
Saltimbanco a Cirque du Soleil legrégebben futó és egyik legfőbb showja. A társulat meghatározása szerint az élet ünneplése, amelynek jelenleg futó verzióját kifejezetten a nagy arénák technikai lehetőségeit kihasználva alkottak meg.
A Saltimbanco eredeti premierje 1992. április 23-án volt Montreálban. 14 évnyi nagy sátras turné és 9,5 millió néző után, 2007-ben teljesen felújították, újragondolták, és egy még nagyobb méretű, akrobatikus aréna show vált belőle, olyan hang és fényhatásokkal kiegészítve, amely a sátras verzióban nem volt kivitelezhető. Az új Saltimbanco turné az elmúlt 3 évben több mint 100 városba jutott el...
Látványban nem nyújtott annyit, mint 2008-ban a Delirium, de ezúttal sem maradtunk élmény nélkül: tegnap este a (közönséget is bevonó) humor, és az egészen hihetetlen testi fegyelem, ügyesség nyűgözött le.
Csütörtök esete már harmadszor láttuk-hallottuk őket, és megállapítottuk, hogy továbbra is szenzációsak. Sőt, még jobbak mint valaha. A közönség pedig vastapssal és lábdobogással köszönte meg a fergeteges előadást, ami láthatóan jól esett Japán dobosainak.
Egyáltalán nem vagyok „Amerika rajongó”, de erre azért szívesen elmennék – és persze a fényképezőgépemet sem hagynám itthon. Hector Santizo fotózásra inspiráló képei néhol egészen szürreálisak (1. rész, 2. rész):
Akkor a legkönnyebb írni valamiről, ha nagyon tetszett, vagy ha nagyon nem. Ezért most nehéz helyzetben vagyok, leginkább (szokás szerint) magamnak jegyzetelek: annak ellenére, hogy nem igazán jön be nekem a musical műfaj, a végére egészen megszerettem. Talán a sok „kornyikáláson” kívül leginkább valamiféle „montipájtonos abszurd átélés” hiánya zavart – kicsit olyan volt, mint amikor valaki úgy viccelődik, hogy nem igazán érti a viccet.
