Szabó Dezső nagyszerű regényét már említettem korábban is, krétai nyaralásunk alkalmával pedig volt alkalmam elolvasni a három kötet második felét. Csak ismételni tudom magam, Szabó Dezső gyönyörűen ír, és ez a gyönyörűség csak fokozódott a tenger közelségében, a tűző napon, olvasás közben ouzo-t iszogatva.

Fokozottan éreztem a regény aktualitását is, miután hazaértünk, és hallottam néhány vérlázító hírt. Félelmetes, hogy ezer és ezer szálon kapcsolódik a jelenhez ez a 81 éves írás, félelmetes hogy nálunk mennyire „lendületben” a nemzetrothasztás. De hogy ne kanyarodjak el Szabó Dezsőtől (és aktualitásától sem), Gábor barátom nyomán ajánlom olvasásra a következő levelet.

Szabó Dezső: Levél a tisztviselőkérdésről

Tisztelt Tanár Úr!

Levelét, panaszait vettem. Ön azt kívánja, hogy a nyilvánosság elé vigyem az Önök szomorú helyzetét, megteszem. Írja Ön, hogy öt gyermeke és beteges felesége van. Hogy négy évig volt a fronton s ez az Ön idegeiben is helyrehozhatatlan nyomokat hagyott. És hogy a front után jött az irtózatosabb harc: harc a megélhetéssel. Eladták minden kedves tárgyukat, végül a szükségeseket is, a felesége kelengyéjét is. Ön naponta nyolc-tíz órát ad, hogy a túlságos munka és a gondok bódultságában képtelen már a tanítványai arcát is meglátni. És lelkifurdalást érez, hogy már nem tud semmi hasznára lenni tanítványainak.

Írja, hogy az utolsó állami segítség a legvéresebb gúny az Önök nyomora ellen. Hogy mikor az állam valami lényegtelen pénzösszeggel felemelte az Önök illetékét, ugyanakkor megvonta a cseléd-ellátási kedvezményét. Szóval: azt a falatot, melyet a nyilvánosság előtt ad, szelíd intimitással más címen visszaveszi.

Írja Ön, hogy ebben a lehetetlen állapotban mennyire lezüllik anyagilag és szellemileg a tanárság. Hogy mennyit süllyed ezzel közoktatásunk és a közélet morálja. Végül ecseteli kollégáinak és általában az egész tisztviselőségnek az elkeseredését. Rámutat, hogy az állam csak azért hirdeti a tisztviselő-felesleget, csak azért jelenti be a tisztviselők húsz percentjének elbocsátását, hogy ezzel pórázon tartsa ezt az elkeseredést. Mert tisztviselő-feleslegről szó sem lehet, hiszen a mai gazdasági helyzetben így is mindenkinek holtra kell dolgoznia magát. Végül hozzáteszi: „Pedig kár az államnak ilyen immorális eszközökkel dolgoznia, mert a hazafias tisztviselőség ideálizmusa még ebben a nehéz küzdelemben is tisztelni fogja a kellő határokat.”

Tisztelt Tanár Úr! Az Ön egyszerű szavai borzalmasabb rémregényt adtak össze, mint a Ponson du Terrail kötetei. És mégis: én, akiből máig is a legnaivabb ponyvamozidarab ki tud facsarni egy gyermekkönnyet, hidegen nézem az Önök szenvedését. Írja, hogy elpusztulnak: hát elpusztulnak. Írja, hogy elpusztul az egész magyar lateiner társadalom: hát elpusztul. Az a sors éri Önöket, melyet megérdemelnek. De ez még csak az Önök sorsa volna. De az Önök sírján örök szenny marad. Nagyobb szenny, mint a gyáva katona sírján. Önök hazaárulók voltak és a magyarság bűnös sírásói.

Van olyan korlátoltság, mely már gaztett, van olyan nemlátás, mely már gyilkosság. Önöknek látniuk kellene, hogy a mai állam kapitalista-tényezők erőhatalmi intézménye. Önöknek látniuk kellene, hogy a magyarság fennmaradásának primitív feltétele, hogy az állam átalakuljon a magyarság dolgozó tömegeinek jogi intézményévé. Önök már az ézopuszi mesékből tudhatták volna; hogy az erővel szemben csak erővel lehet eredményeket elérni. Mi lett volna az Önök teendője? Megteremteni az összes dolgozó kéz és dolgozó agy egyetemes szolidaritását az országban. Ahol minden egyes dolgozó ember halálig menő garancia lett volna minden egyes dolgozó ember életjogaiért. Ahol a kézimunkások számrendje védte volna az Önök szellemi küzdelmét. Ahol az Önök intelligenciája utat nyitott volna a dolgozó tömegek jogainak. Ahol egyetlen óriási szervezetben, egyetlen diszciplina alatt, egységes stratégiával és eszközökkel kicsikarták volna a jogtalan erők kezéből a minden becsületes munkát jogaihoz juttató magyar demokráciát.

Ehelyett mit tettek Önök? Önök úri emberek voltak. Önök ideálisak voltak. Önök lojálisak voltak. Mit jelentett ez? Ismeri Ön az amerikai regényekből annak a rabszolgának a típusát, ki saját nyomorult sors- és vértestvéreivel szemben a kizsákmányoló úr mellé áll? Annak lesz mindenre kapható eszköze, bálványozója, korbácsa, még ha önmaga is korbácsokat kap? Ezt a szerepet játszották Önök a magyar gyarmaton. Két egyenlőtlen csoport tragikus küzdelme volt Magyarország. Azoké, akik a munkájukból élnek és azoké, akik e dolgozók munkájából élnek. Az Önök lojális, morális, úri ideálizmusa mindig ez utóbbiak oldalán volt. Ezeknek szőttek Önök nimbuszt és mitológiát, ezeknek izzadtak védő ideológiát, ezeknek voltak mindenre kapható eszközei. Teljesen érthető, hogy ezek vetették meg Önöket a legjobban s úgy bántak Önökkel, amint a megvetett eszközökkel bánni szoktak.

Az Önök hazaáruló baromi ideálizmusa miatt ment tönkre szellemileg és anyagilag a magyar középosztály. Az Önök magyargyilkos, gyáva ideálizmusa miatt maradt szervezetlen a magyar intelligencia. Az ember lényegileg ragadozó állat s kisebb’ bűnös az, aki rabol, a nagy bűnös az, aki rabolni enged. A bekövetkezett tragédiákért, a szétdarabolt országért, a kirabolt magyarságért a felelősség nagy része Önöket terheli.

Önöknek két Magyarország közt kellett választaniok. Az egyik a dolgozó emberek győzelmes szolidaritásának nagyszerű alkotása lett volna. Ez jelentett volna földet, tisztességes megélhetést, fizikai és szellemi fejlődési lehetőséget minden dolgozó magyar számára. A magyar család biztos bőségben hajthatta volna ágait: kenyér, egészséges lakás, megvédett egészség, ígérő holnap várta volna az új csemetéket. Ez a Magyarország minden rabló és élősdi halála lett volna. És a másik Magyarország? Nem merem részletezni. De, tisztelt Tanár Úr, tisztítsa meg egy percre az ideálizmus csipáitól a szemeit s próbáljon látni a halál előtt! Nézze: mi sorsa van annak, aki érték, aki dolgozik, aki becsületes? És nézze: mi sorsa van annak, aki becstelen, aki harácsol, aki csal, aki rabol, aki visszaél? Ha egy országban csak egyetlen immoralitás tűretnék meg: az, amit ma koszt-pénznek neveznek; az az ország már az egyetemes rablás lupanárja volna Csak ez az egyetlen szörnyűség van itt? Ez a Magyarország minden rabló, minden élősdi melegágya. Ez a Magyarország hétmillió dolgozó magyar mindennapi halálos agóniája, lassú elpusztulása. Az Önök ideálizmusa ezt a Magyarországot választotta.

Elpusztulnak Önök. Sok szerencsétlen nő és ártatlan gyermek pusztul el Önökkel. De az Önök pusztulása nem tragédia lesz s az emberi méltóság fényéből egy sugár sem fog felcsillanni fölötte. Elpusztulnak, amint kidől az igás barom, amint elvágódik az agyonstrapált lakáj. És a szabad zsákmánnyá lett pusztuló magyar faj átka lesz egyetlen síri emlékük.

Ez a válaszom. Önnek, Tanár Úr.

Gellérthegy, 1923. március 15.