HALDESIGN

Jelen blog folytatása itt (a váltás részleteiről itt) az új RSS csatornák erre.

Két éve egy nagy váltással belekóstoltam az okostelefonok és az Android világába. Nagyon megszerettem a HTC Hero-t, találónak érzem a nevét, számomra tényleg egy hős volt, egyedi, kézreálló külsejével, és gyönyörű kezelőfelületével. Aztán egyre jobban bosszantott a lassúsága, a kis képernyője, és a borzalmasan silány kamerája – különösen azután, hogy híre kelt: a Samsung végre legyártja a telefonomat. A telefont, ami már elég nagy ahhoz, hogy élmény legyen vele az internetezés, de még elég kicsi ahhoz, hogy zsebrevághassam telefonként, ugyanakkor másod fényképezőgépként, vagy akár videokameraként is megállja a helyét. (Fene akar külön táblagépet, kompakt fényképezőt, videokamerát! Már várom, hogy a tévé és a hifi is feleslegessé váljon az okos-nem-csak-telefonoknak köszönhetően.) Pont erre vártam, és csorgattam rá a nyálam egészen december tizenkettedikéig, amikor Feleségem volt olyan drága, hogy megajándékozott vele a közelgő karácsony alkalmából – azóta is üldözi a hálám.

A külcsín

Ha őszinte akarok lenni, akkor le kell írnom, hogy nekem nem igazán tetszenek a Samsung telefonok – bár rondának semmiképp nem nevezném a Galaxy Note-ot. Míg előbbi ízlés kérdése, az már inkább a praktikum hiánya, hogy a keresés és a menü érintőgombok lettek – ezeket már többször sikerült véletlenül megérintenem (bár biztos ez is megszokható).

De talán sokkal érdekesebb a külső tekintetében a telefon mérete. (Vicces, hogy a jóval kisebb HTC-nek nagyobb a doboza.) Kicsit tartottam tőle, hogy majd nehézkes lesz kezelni (és hordani) – de szerencsére alaptalanul (nem hiába próbálgattam korábban a telefonnal egyező méretű jegyzettömböt a zsebembe gyömöszölni). Hazudnék, ha azt mondanám, hogy pont olyan kényelmes, és kézreálló, mint egy „hagyományos” telefon; de zseniálisan eltalálták azt a határt, ahol még nem válik bosszantóan kényelmetlenné. Le is tudok ülni, úgy hogy a zsebemben van – autót is vezetek így; és ha nagyon akarom, akkor akár egy kézben tartva is elérem a hüvelykujjammal a képernyő teljes felületét. Persze kényelmesebb, és nem utolsó sorban biztonságosabb is két kézben tartva nyomkodni. Amúgy furcsa, de egyáltalán nem volt nehéz megszokni a nagyságát.

A kezelőfelület

A vizuális dolgok iránt „túérzékenyített” emberként ezen a ponton muszáj egy feketepontot adnom a Samsungnak (vagy az Androidnak? vagy egy pirospontot a HTC-nek?). Csak most látom, hogy a HTC mennyi mindennel gazdagította az Android kezelőfelületét – a Hero után bizony siralmas, mikor ilyenekkel találkozom (balra egy tipográfiai „gyöngyszem”; jobbra pedig a galéria borzalmas elmosott háttere):

Vagy most látom csak igazán a HTC Sense zsenialitását: mennyivel egyszerűbb volt vele a telefonálás, mikor kereszt és vezetéknévre vagy akár monogramra is kereshettem; míg a Samsung felületén csak vezetéknevekre lehet! És azt is elárulhatná egy fejlesztő, hogy amikor a keresés egyetlen telefonszámot eredményez, mi a rákért kell külön rábökve kiválasztanom az egyből azt az egyet? Szóval UI terén bőven van még mit fejlődnie a Samsungnak és az Androidnak is – lehetne példát venni a HTC-ről.

De hogy finomságot is említsek, a tollal (S Pen) például pofonegyszerű képernyőmentést készíteni: csupán a gombját nyomva tartva hosszan rá kell bökni a képernyőre. És firkálni is tök jó vele – ezt három és fél éves Luca lányom is tanúsítja. (A kézírás felismerés már körülményesebb, de valahogy nincs is rá igényem, inkább bökdösöm a betűket.) A Gmail, a Google Reader, a YouTube és az internetezés pedig fantasztikus élmény – különösen az aprócska és lomha Hero után.

A belbecs

Ehhez úgy tűnik, jobban ért a koreai gyártó – ezen a téren megérdemli a pirospontot: gördülékenyen fut rajta minden. A 8 MP-es fényképezőgép még kevés fénynél is viszonylag jól teljesít. Azt mondjuk nem értem, hogy a Full HD videó mód miért csak „rázúmolva” működik? Azt gondolnám, hogy éppen ilyenkor lenne szükség az érzékelő minden egyes pixelére. De sebaj, elég a HD felbontású videó is. Az akkumulátor is nagyon jól bírja: ha csak telefonként használom, és a Google fiókom szinkronizálása fut rajta, akkor két nap alatt merül le; de 3-4 órás netezést, videónézést beiktatva is kitart reggeltől estig.

Összességében

Sok mindent írhatnék még, de nem akarom tovább nyújtani, a lényeg, hogy nagyon szeretem, jó kézbe venni, élmény a használata, a jelenleg kapható telefonok közül semmi másra nem cserélném el. Lenyűgöző, hogy mennyi mindent bele tudnak rakni egy ilyen pici szerkezetbe! Kíváncsian várom hozzá a jövő év első negyedére beígért Android 4-es frissítést.

Egy évtizede, vagyis majdnem a kezdetektől figyeltem szimpátiával a Grotesque működését, és szinte mindig példaértékűnek éreztem Marcell Tamás és Simon José munkáit. Ezért kíváncsian kattintottam a linkre José levelében, melyben új honlapjáról értesített. Nem csalódtam:

Hal: Mi lett a Grotesque-kel?
José: A Grotesque project így 10 év után kifulladt, már egymás agyára mentünk a végén. Egyszerűen úgy éreztem, hogy egy helyben toporgunk, nem motivált a közös munka.

Milyen betűtípust és technikát használsz a szöveg megjelenítésére a weblapon?
A simonsays.hu oldalt egy fiatal sráccal, Petrásovits Dániellel raktuk össze közösen (egyébként WP alapon), a font alapvetően a nagyszerű "Gotham", de belenyúltam és a site-on már "Simon" fontként használom.

Hogyan függ össze a Simonsays és a Superlab?
A Simon Says a személyes projectem, főleg tervezésről, művészeti vezetésről szól majd, a SuperLab pedig egy produkciós, tehát gyártó cég (alvállalkozókkal, partner cégekkel), amely szintén 2012 januárjától indul el.

Rendeltem egy gyönyörű naptárat, melyet tegnap hozott ki a postás.

Kívánok még további sok szép munkát!

Egy kedves olvasóm küldte a tippet – köszi Péter!

Elsőre úgy tűnik, nagyon jó lett a tegnap megjelent új WordPress (a lényeg magyarul):

Mostanság sok dicsérő észrevétellel lehet találkozni a Google dizájn megújulásával kapcsolatban. Nem alaptalanul – én is írtam már ilyent, most viszont a számomra bosszantó apróságokról ejtek szót (a teljesség igénye nélkül). Határozottan zavar, amikor nincs következetes egységesség egy cég azonos dizájnvonalat követő termékeinek megjelenésében. (Így van ez az Adobe esetében is – egyetlen példa: CS5-ös Ps, Ai, ID ablakkeret fejlécmagasságok: 32, 35, 36 pixel – WTF?)

Az alábbi képen a már új ruhába bújtatott, általam is használt Google szolgáltatások oldalainak képeit helyeztem egymásra (kattintásra megnő):

A halványszürke fejléc magasságok: 71, 57, 71, 57, 60, 60, 70, 72 pixel (Kereső, Gmail, Naptár, Dokumentumok, Olvasó, Google+, Térkép, Fordító). Ráadásul a Readernél halványszürke helyett fehér ez a sáv; a Google+-nál és a Térképnél pedig van még egy 1 pixeles sötétebb szürke csík is a halványszürke sáv felett, melyek árnyalata mindkettőnél más és más; a Fordítónál pedig ugyanez 2 pixeles és fehér! A bal szélen a függőleges piros jelölő sáv a Gmailben 4, az Olvasóban csak 3 pixel széles.

A legutóbb megújult Reader kakukktojás abból a szempontból is, hogy a Google logó mellé került a neve kékkel (képként), nem pedig a logó alá pirossal (szövegként):

A gombokon van ahol felfelé, máshol lefelé vannak elcsúszva az ikonok:

És még sorolhatnám, de inkább már csak a beállító felületek kaotikusságát mutatom meg – na itt aztán semmiféle egységességről nem beszélhetünk:

Szóval az irány nagyon jó, nagy vonalakban minden szép is, de ha elmerülünk a részletekben, akkor azt kell mondjam, hogy kicsit hanyag munka.

És még egy költői kérdés a végére: a két napja indult Google+ Oldalak bevezetésével együtt lecserélték a régi (néhány hónapos), könnyen felismerhető, szerethető ikont erre a jellegtelen valamire. Miért?

Úgy látszik, három évente kifakad belőlem, hogy elmondjam: az InDesign egy csodálatos szoftver. Még nyolc év után is meghat az átgondoltság, amellyel megalkották. Ma történt:

• Egy álló A4-es dokumentumot fekvő formátumúra változtattam. Voltak benne hajtójelek a slug területén. Ezeket az InDesign az átméretezett dokumentumban pontosan oda helyezte, ahova kellett. Automatikusan – mert így logikus és kényelmes.
• Egy másik dokumentumban definiált színre (Swatch) volt szükségem. A Load Swatches-t ismerem, de mivel meg volt nyitva a fájl, gondoltam, kipróbálom a drag and drop módszert. Tehát megfogtam a Swatches paletta egyik színét, és egyszerűen átdobtam a másik doksira. Végül is nem lepődtem meg, az InDesign-tól pontosan ezt vártam: működött – mert így logikus és kényelmes. Kár, hogy a legtöbb szoftvernél ez nem ilyen egyértelmű.

Tudom, hogy az InDesign sem tökéletes, de amikor ilyen örömökben részesít nap mint nap, eltörpülnek a hibái.

Hasznos gyorsbillentyűk táblázatokhoz

Valószínű, már te is tudod, hogy táblázatok cellái között a Tab (vagy a nyilak) lenyomásával ugrálhatsz – az utolsó cellához érve pedig új sort hozhatsz létre. De mi van akkor, ha a cellán belül szeretnéd a tabulátort használni? Választhatod a helyi menüt is (jobb klikk > Insert Special Character > Other > Tab), de jó lenne valami egyszerűbb, gyorsbillentyűs megoldás. A Mac-esek számára ez alapból adott: Option+Tab. De mi a helyzet PC-n? Itt az Option+Tab-nak megfelelő Alt+Tab a programok közötti váltásra való, a kézenfekvőnek tűnő Ctrl+Tab pedig alapból nem működik. A megoldás: Edit > Keyboard Shortcuts – a többi pedig kékkel jelölve az alábbi képen (alul a New Shortcut-hoz írd be a Ctrl+Tab-ot – vagy amit szeretnél –, majd kattints az Assign-ra).

A másik hasznos táblázatos gyorsbillentyű, amit a Graphic Mac-en találtam, az Esc, melynek lenyomásával az adott cellát jelölheted ki – az Esc másodszori megnyomására pedig a cella tartalma kerül kijelölésre.

Optikai margó igazításának paragrafusonkénti érvénytelenítése

Az InDesign Magazine hírleveléből tudtam meg, hogy az optikai margó igazítás (Story panel) a paragrafus stílus beállításainál (Paragraph Style Options > Indents and Spacing) kikapcsolható. Ez jól jöhet például listáknál, amikor a listaelemek pöttyei vagy sorszámai nem kívánt helyre kerüln(én)ek az Optical Margin Alignment hatására. Mindig van új a nap alatt (pláne ha nem elég figyelmes az ember)...

Öröm...

Örülök, mert végre a Google Reader is a szépülő Google termékek sorát gazdagítja – nagyon ráfért már a dizájn-frissítés. És örülök, hogy végre egyszerűen megoszthatok tartalmakat a Readerből a Google+-ba.

...és bánat

Viszont szomorú, hogy megszűnt a „megosztás” link, így nem frissül tovább a Hal elemeket osztott meg oldal sem. Félreértés ne essék, mindig örülök, ha egyszerűsödik valami. Ami viszont nem tetszik, hogy – mivel megszüntették a címkékhez és a csillagozott elemekhez rendelt RSS csatornákat is –, alapból (vagyis a Google szolgáltatásait használva) nem tudok RSS-t produkálni a Reader-ből megosztott tartalmaimhoz.

Persze mindenre van megoldás, például lehet kreálni RSS csatornát a Google+-hoz, de ennek a korábbi lehetőséggel szemben több hátránya is van:

• Ha a Goole+-on meg akarom osztani a saját blogbejegyzéseimet is (márpedig meg akarom), akkor a másoktól megosztott tartalmaim keverednek a saját tartalmaimmal.
• A feed elemek címe a Google+ oldalamon belülre linkelődik, ráadásul a cím (ha a Google+-ban nem írok megjegyzést a megosztáshoz) duplán jelenik meg egymás alatt (az alsó link már a megosztott tartalomra linkel).
• Ezekhez jön még, hogy a Google+ sokszor valami elképesztően bután választja ki a megosztott elemből az idézendő képet és szöveget – melyeket szerkeszteni nem lehet (lásd például ezt vagy ezt).

Mindezek eredményeként a méltán népszerű Pikkely rovat színvonala mától sajnos csökkent – de azért örüljünk annak, aminek lehet (a cikk elején említetteken túl): mostantól a Google+ oldalamon is követhetőek azok a mások által készített tartalmak, melyeket érdekesnek, hasznosnak vagy szépnek találok.

frissítve (2011. 11. 03.): Megszűnt a Pikkely rovat