Több mint két és fél éve vásároltam a vasat, amit azóta változatlanul Windows XP-vel használtam (egy újrainstallálást beiktatva) – egészen múlt szerdáig, amikoris beépítettem a címben említett hardvereket és installáltam a Windows 7 Professiolnal-t. Valami hasonló érzés, mint amikor a 25 éves Citroen kacsámból átültem a vadonatúj Peugeot 307-be. Csak tudnám miért kellenek azok a baszott nagy outer glow-k a szövegek köré, és miért nem lehet egy egységes, szép (letisztult) és felhasználóbarát felülettel előállni végre, mint ahogyan a Windows Phone 7 esetében – legalábbis elsőre úgy tűnik – sikerült:
Tudjátok, nem szoktam hosszas elemzésekbe bonyolódni, most se teszem: ez a telefon bő egy hónap használat után nálam tízből kilenc pontot kap. Tömören összefoglalva azt érzem, hogy nagyon jól átgondolták az egészet, csak nem fejezték be. Például egyfelől zseniális, ahogyan együtt látom a kontaktjaim aktivitásait (SMS, e-mail, Facebook, Flickr, híváslista), vagy amilyen egyszerűen lehet kiválasztani egy elmentett telefonszámot; de ugyanakkor meglepő, hogy az ébresztéshez vagy a naptár emlékeztetőkhöz muszáj valamilyen csengőhangot rendelnem. Szóval olyan, mintha egy csomó apróságról megfeledkeztek volna. Ha tanár lennék, azt mondanám, hogy nagyon jó lesz ez, de a kitűnőhöz még dolgozni kell rajta egy kicsit! Bízom a márciusra beígért 2.1-es frissítésben – és addig is élvezem, mert így is abszolút szerethető.
Egy Nokia 3210-es, egy Kedvesemtől-örökölt-nememlékszem-milyen-Ericsson, és egy több mint öt évig használt, ütött-kopott Nokia 6100-as után, tegnaptól – Feleségemnek hála – egy HTC Hero használója vagyok. A 6100-as Nokia után óriási élmény, gyönyörű a grafikája, (úgy érzem, minden egyes pixel a helyén van), jó ránézni, és használni. Rengeteg számomra új és ismeretlen dolog van benne, az ismerkedésnek még csak a legelején vagyunk; de már most érzem, hogy jóbarátok leszünk.
Egyébként korábban úgy voltam vele, hogy a telefonnal elég, ha telefonálni tudok. Aztán jobban belegondolva beláttam, hogy szeretek szép, praktikus és minőségi dolgokat használni – miért pont a nap mint nap kézbe vett telefon legyen ez alól kivétel?
Két optika helyett egy, így rengeteg cserélgetést úszok meg.
1,5 méter (illetve makró módban 95 centi – a 70-300-asról van szó természetesen) helyett a teljes zoom-tartományban 45 cm a minimális fókusztávolság. (A 70-300-nál sokszor pofára estem, hogy nem tudtam hirtelen elég messze menni a tárgytól [legtöbbször a Lányomtól].)
Buktam a 200 és 300 mm közötti tartományt (még a vásárlás előtt utánanéztem: a 70-300-assal a képeim 5 %-át készítettem ebben a tartományban); viszont „befoltozódott” a korábban hiányzó 55 és 70 mm közötti rés.
A képminőséggel is elégedett vagyok – ugyan a kromatikus aberráció kicsit talán jelentősebb, de csodára nem is számítottam. A képstabilizátornak köszönhetően pedig jelentősen nőtt a bemozdulásmentes képeim száma.
Szóval minden szép és jó, de már nagyon várom a 10-200-as ultrazoomot, hogy további 50 %-kal csökkentve a jelenlegi optikáim számát, egyáltalán ne kelljen objektívet cserélnem. :)
Talán akkor fogalmazódott meg bennem először az igény egy kompakt fényképezőgépre, mikor a Kopaszi gáthoz tekertünk bringával, és nem tudtam hova tenni az öt kilós fotós táskámat, ezért kénytelen voltam itthon hagyni. Érdekes, hogy korábban nem, de akkor határozottan felmerült az igény: kell egy viszonylag jó minőségű kép rögzítésére alkalmas szerkezet, ami elfér a zsebemben. Aztán nem sokat foglalkoztam a témával, korábban se kísértem figyelemmel ezt a fényképezőgép kategóriát, de a Red Bull Air Race-en már nagyon hiányzott egy aprócska fotómasina. Kapóra jött egy Pixinfo cikk a 2009–2010-es EISA díjakról, ahol a díjazottak között megtaláltam a nekem valót:
24-120 mm ekv. gyújtótávolság,
5 cm-es makró közelpont,
képstabilizátor,
manuális beállítási lehetőségek,
szép nagy (3 colos) és nagyfelbontású (518 400 képpontos) AMOLED kijelző,
és HD videó (1280×720 px, 30 kép/mp).
Minden együtt, ami kellhet, 20-án meg is rendeltem a Pixmania-ról (sok rosszat hallottam már róluk, de ugye a pénz beszél, kutya ugat – amúgy azóta ötezerrel még olcsóbb lett náluk, én még 89 900-ért vettem).
Tegnapelőtt hozta a futár, és az első három nap tapasztalatai alapján úgy tűnik, hogy jó választás volt. A kép és a videó minősége nyilván nem olyan jó, mint amilyent a Canon EOS 450D és a Sony HDR-SR10E produkál, de teljesíti az általam és a kategóriájától elvártakat (sajnos nincs RAW, csak JPG, és ISO 400-tól már elég zajosak a kevés fénynél készült képek, de a képstabilizátorral ki lehet jönni ennél alacsonyabb ISO tartományban is).
Ami pedig a legjobban tetszik, az a Smart Wheel forgótárcsa. Nagyon kényelmes vele a navigáció, a többnyire logikusan felépített, jól használható menüben, ami ráadásul szép is (persze ezt még lehetne fokozni). Szóval néhány apró bosszantó hiányosságtól (például lejátszásnál miután belenagyítok egy képbe, nem lehet egyetlen gombnyomással visszatérni a teljes képhez – ahogy azt a Canon-nál megszoktam –, hanem a teljes zoom-out folyamatot el kell játszani) eltekintve mondhatjuk, hogy felhasználóbarát kis fényképezőgép, vonzó belsővel és külsővel.
Mindkét darabot kb. egy évig használtam (a Canon-t tavaly júliusban, a Sigma-t pedig augusztusban vettem), mindkettőjükkel meg voltam elégedve, és kifogástalan állapotban vannak, a Sigma gyári csomagolásában (a Canon-t kitben vettem a vázzal, ezért annak nincs doboza). Helyettük holnap egy 18-200-as Sigma-t veszek, hamarosan írok majd róla is pár szót. Tehát íme a rendkívüli lehetőségek:
Tegnap megérkezett a második 1 TB-os WD My Book-om, amire éppen most másolom át a 356 GB-os archívumomat az ikertestvéréről. Bő fél év alatt jelentősen zuhant az ára, ha jól emlékszem, tavaly novemberben 40 000 Ft körüli összegért jutottam hozzá, most meg 29-ért hozták házhoz (egy ezres volt a szállítás).
Így már három WD My Book külső vinyóm van: az 500 gigás továbbra is a számítógépem belső merevlemezének másolata; a két 1 terrás pedig egymás „tükörképei” (lesznek), melyeken az archívumom pihen. Az elmúlt év adataiból kiindulva a következő 2-3 évre talán elég lesz a kapacitásuk – évi 200-250 giga fotó-videóval, és pár giga egyébbel számolva. Bár, hogyha veszek majd egy új fényképezőgépet (mondjuk egy Canon EOS 550D-t), az nyilván a 450D-nél nagyobb képeket fog készíteni...
Kaptam egy levelet, benne egy kérdéssel, melyet közvetítettem az „illetékesnek”; és most a válasszal együtt közzéteszem, mert többeknek tanulságos lehet.
Kedves Zsolt!
Én most egy szakdogát írok a gimp és a photoshop összehasonlításáról. Az egyik szempont, hogy mennyire tudja a gimp azokat a dolgokat mint pl. a cmyk (amit végülis egyáltalán nem tud).
Ekkor jössz te a gépbe mert olvastam a blogodon, hogy Tamási Ákossal szoktál levelezni a színprofilokról és ott olvastam: „ha mondjuk plakátnyomtatás a cél, akkor célszerű rgb-ben hagyni a képeket, mert a nyomtató rip szoftvere sokkal szebben szokott bontani, mint egy átlagos nyomdai színprofil.”
Én egy darabig dolgoztam nyomdában és ott egy mako 4650-es levilágító volt és ugye az egy ősrégi monstrum. Az a levilágító ha RGB-ben küldtük rá az anyagot akkor a fekete színt csak úgy simán kihagyta a levilágításból és akkor jött ugye a jó öreg KI A HIBÁS STORY.
Akkor most jön a kérdés mégpedig, hogy az ofszet nyomtatóknál ugye a nyomtató ripje is le tudja-e bontani az RGB színeket vagy csak a digitális nyomtatók rip-je tudja lebontani.
Ezért gondoltam Tamási Ákosra aki nem tudom, hogy milyen színszakember vagy csak egy dtp-s aki nagyon nagy tapasztalattal rendelkezik de tőle szeretnék erről az egészről vmi konkrét információt kapni mert amit ezen a főiskolán tanítanak az minden csak nem gyakorlati oktatás.
Ákos válasza:
Szia Dávid!
A mai nyomtatók (rip-ek) kicsit másképpen kezelik az rgb-t mint régen. Amit írsz a mako rip-je valóban nem kezelte egyáltalán az rgb színteret, hiszen akkoriban még szigorúan szeparált (színre bontott) postscript-ekre készítették csak fel a levilágító szoftvereket és a tördelő programok is verziónként másképp kezelték ps írásnál. Szépen lassan viszont megjelentek a plakát- és proofnyomtatók, amiknek már egészen más igényeknek kellet megfelelniük, mivel általában nem 4 hanem (6 vagy több) színből nyomtatnak egészen különböző tulajdonságú papírokra. Ezeknél a színprofilok megjelenése elkerülhetetlen volt, ez viszont felkínálta azt a lehetőséget, hogy mindegy milyen anyagot kap a szoftver (rgb vagy cmyk) azt mindenképpen kovertálnia kell az adott papírra elkészült színprofilra amire a nyomat készül, hogy színhelyes legyen.
A mai nyomdai ctp-k is átestek ezen a fejlődésen, de azért ők még a mai napig szigorúbban veszik a színtereket, de itt is van különbség gyártók között. A nyomdai előkészítésnél ma már pont az lenne a lényeg hogy végig rgb-ben marad a kép és csak akkor bontjuk cmyk-ra, amikor tudjuk hogy a nyomda milyen paraméterekkel (technológia, papír, stb.) fogja nyomni. Ha például elkészül egy kreatív hirdetési anyag és azt 6 újságban jelenik meg akkor a minden újság nyomdájának kellene bontania az anyagot, mert egy népszabadságba és egy nők lapjába egészen más festékterheléssel kell számolni és a több színből kevert fekete az egyiknél maximum 230% a másiknál akár 330% is lehet. Azért írtam, hogy kellene, mert nálunk a mai napig nem terjedt el ez az előkészítési folyamat. Jó esetben mindenki választ valami általános cmyk profilt és a nyomdára bízza, hogy alakít-e még a színeken a papír és technológia miatt.
Múlt hétvégén a korzikai fotóstúrára készülve nézelődtem egy MediaMarkt-ban memóriakártyák után. Egy 16GB-os SanDisk Ultra II SDHC memóriakártya éppen megfelelt volna az elképzelésemnek – leszámítva az árát (18 000 magyar forint), és azt a kis bosszantó, hologramos artisjus matricát.
Nem vettem hát meg, hazatérve utána néztem az eBay-en, és lám már 34 amerikai dollárért kapható az áhított mütyür. Vasárnap megrendeltem (e-mailben megköszönték), hétfőn elküldték (e-mailben megírták), és ma meg is kaptam. 18 000 helyett 8 000 forintért, 1 dolláros postaköltséggel és újabb 1 dolláros biztosítással együtt! Vicc ez az ország!
Tegnap megérkezett a második 
